Az idén negyedszer vágtam neki a Szilvásvárad Maraton középtávjának (70 km 1800 m szint), ahol a bringás képességeim felmérése volt a cél. Az időjárás május végén rendkívül szeszélyes errefelé, ezért az eddigi három év tapasztalata alapján téli cucctól a kánikulai ruháig mindent vittem magammal. Az előre elhatároztam, hogy bármilyen idő is lesz, mindenképpen elindulok. Végül porszáraz pálya és gyönyörű napsütés fogadott minket. 

Melegítésre nem volt idő, így beálltam az 1500 fős sor végére a csajok közé, majd rajt.

Az első 8.5 km-es aszfaltos mászáson végig előztem, 150-155/min körüli pulzussal szépen haladtam előre, míg egyszer csak nagy recsegés-ropogással beállt a hajtómű. Nagy baj nem történt, csak a váltót sikerül feltekerni, mivel nem vettem észre, hogy nagytányéron vagyok és keresztberaktam a láncot. Bár buktam egy kis időt, azért örültem, mert ezen a részen korábban mindig középtányéron küzdöttem. Mire kiszabadítottam a láncot vagy százan elmentek mellettem, de tíz perc múlva már ismét ugyanazokat a mezeket láttam magam körül.

Hamarosan jött az első erdei mászás, ahol nagy dugó alakult ki, jobbnak láttam tolni. Ezen hamar túl voltunk és innentől kiváló száraz terepen lehetett haladni.

Jött az első frissítő, amit 2009-ben 1 óra 25 perc óra alatt értem el, ez most 38 perc volt. Úgy látszik haladunk! Majd jött a kemény ereszkedés, de a száraz talajon ez most könnyű volt. Volt is sok felütéses defekt, némelyik dupla. Dobtam is egy belsőt egy ilyen szerencsétlenül járt sporinak. Az Ördögoldal megmászása persze csak tolással sikerült, de ez itt nem ciki. A második frissítő előtti sípályát viszont megmásztam, mert a tetején láttam egy fotóst, végül csak néző volt és eszébe sem jutott engem fotózgatni. Ha ezt tudom, inkább leszállok, egyébként itt keletkezett a p.max (164/min). Utána ereszkedés a völgybe, ahol ránéztem a hőmérőre, ami most 16.8 C-t mutatott, 2009-ben itt volt a leghidegebb (5C), akkor majdnem megfagytam itt, nem sokkal több ruhában.

 A beton után az erdei single-track következett, szárazon ez is jól ment. Majd közeledtem a harmadik frissítőhöz 51 km-nél. Itt „szokták” rólam a fotót csinálni. Most is megkértem egy lányt a pult mögött, mert bár megismertem a „hitatalos pályafotósomat”, de a hölgy éppen egy érkező teherautóhoz sietett. Miközben készült a kép, hirtelen megfordult és észrevette a jelenetet a 2009, 2010-es képek elkövetője és vigyorogva, de ellentmondást nem tűrően közbelépett: „Ezt én csinálom! Én szoktam! ” Nagyon jó fej volt, most is mondta, hogy éppen rólam sztoriztak és már vártak! (2009-ben megfagyva az utolsók között érkeztem ide, de ragaszkodtam a képhez, amit ő készített, innen az ismeretség. A következő évben pedig szintén.) Végül én is megörökítettem őt (ld. lent). Jövőre ugyanitt, és megfogadtam, akárhol is állok majd a mezőnyben, ezt a képet nem hagyom ki! :)

A további út eseménytelen volt, nem voltam elfáradva és a porszáraz úton jól lehetett haladni.

Az egyetlen esemény az volt, hogy kb. egy órával a cél előtt megszólalt hátul a telefonom, amit nem vettem fel (túl bonyolult lett volna előszedni). Viszont sejtettem, hogy a nap további részét a munkahelyemen fogom tölteni, ha nem késem le (végül másnap reggel 9-ig tartott).  De előtte a célban nagyon örültem, mert sikerült jelentőset javítani az eddigi eredményeimen, amihez nemcsak a jobb erőnlétem, hanem a száraz pálya is hozzájárult. További jelentős különbség, hogy most egyáltalán nem volt szenvedés, a célban is volt még erőm, míg az első két évben túlélő üzemmódban jutottam el idáig. 

Lehetett látni ismerőst is:

A technika végig kiválóan működött , amit Gyuri bá'-nak is köszönhetek, aki egyébként egy órával előttem ért be.

Ez a maraton egyébként arról híres, hogy mindig meg vagyok győződve róla, hogy legalább a középmezőnyig jutottam, aztán otthon jön a puffanás, amikor az eredménylistát meglátom. Most is így volt, a kezdeti eufória után kiderült, hogy csak a játékosok 11%-át sikerült megelőznöm. Ennek így utólag két oka lehetett. Az egyik, hogy a száraz pályán mindenki lényegesen gyorsabb volt, mint máskor. Másrészt már a középtávon sem a kifejezett kezdők indulnak el.

Futásnál az utcai tömegversenyeken tavaly a mezőny 50-60%-át sikerült megelőznöm (Nike félmaraton ill. Bp.Maraton), akárcsak a montis Duna maraton rövidtávon is, de úgy látszik ez keményebb dió. Persze egy hegyikerékpáros maratonon alapvetően mászni kell tudni én pedig ebben vagyok a leggyengébb.

Egyébként a hosszútávosok mezőnye még egy nagy ugrás, ott a legutolsó helyezett a középtáv első felében érne be az átlagsebessége alapján. Szóval csináltam egy kis összeállítást az „óriási fejlődésemről”, egyben elhatároztam, hogy addig megyek ezen a versenyen, amíg a mezőny első 50%-ába nem tudom beverekedni magamat! Mostantól ez az életcélom! :)

Csodák tehát nincsenek, a porszáraz pályán mindenki nagyot ment, úgyhogy a kezdeti kitörő öröm kicsit alábbhagyott, de azért még mindig elégedett vagyok. Fejlődés tényleg van és nagyon nagy élmény volt!